Gyermekek látása egy év elõtt és után

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is, akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött búcsúzóul, mikor a jóbarátok is rálátás ölelkezések s egy- két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát.

Fölhajtotta a maradék bort. Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród kápájához akasztva beszállt a kocsiba.

Behúzta a függönyt - és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket. Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg- libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére.

Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású Dráva lett volna.

Kitartotta kezét - Katalinka, szállj el, jönnek a törökök