A dialektikai-materialista világkép lényege, Dialektika (Ilyichev, 1983)


A filozófia klasszikusai Platón A halál pitvarában jósolta meg Szókratész az athéni polgároknak: őt megölhetik, de tanítványai folytatni fogják életművét, s nem lesz menekvés gondolkodásra és önismeretre késztető-kényszerítő kérdéseik elől.

Így hangzottak-e szavai vagy másként — ki tudná megmondani? Platón mondatai ezek Szókratész védőbeszéde, A jóslat valóra is vált, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy a Szókratész halálát követő évtizedekben bontakoztak ki az ő tanításaihoz kapcsolódó — bár azoktól különféle irányokban elágazó — filozófiák: a megarai Eukleidész iskolája a parmenidészi ontológiához fordult vissza; az Athéni Antiszthenész az erkölcs gyakorlati kérdéseit és a személyiség használt szemészeti készülékek vizsgálgatta: a kürénéi Arisztipposz az agnoszticizmus és a viszonylagos boldogsághoz vezérlő önuralom elveit tanította.

Ők, de mások is — az epikureus és a cinikus iskola előfutárai — éppúgy Szókratész etikájából és fogalomvizsgálódásaiból indultak ki, mint Platón.

Dia lek. A dialektika fogalma

Az athéni polgárok bosszankodását megjósoló szavak azonban tévesnek bizonyultak: az átlagemberek figyelmét sokkal húsbavágóbb problémák kötötték le, mint az erény vagy az igazságosság elméleti tisztázása és definíciója, a szellem dolgaival foglalatoskodók pedig elhúzódtak vagy elszigetelődtek a való élettől — a filozófusok megvetették a politikus szónokokat és viszont. Kettéhasadt a társadalmi gyakorlat és az elmélet hajdani szövetsége; a valóság érdemleges befolyásolására mind restebb vagy illuziórikusnak mutatkozó filozófia számára egyelőre a rendszerezés és a gondolati-spekulatív általánosítás látszott az aktivitás egyetlen módjának.

Még a legműveltebb és legbátrabban munkálkodó filozófusok is csak utópiákkal vagy a közéleti gyakorlattól fokozatosan távolodó, az egyes emberre összpontosító etikákkal kísérelhették meg szemészeti metróállomás Skhodnenskaya szakadék áthidalását vagy figyelmen kívül hagyását.

A következetes és rendszerbe foglalt idealizmus sem mint világkép, hanem mint a definiálást és a logikai ítéletalkotást a dialektikai-materialista világkép lényege módszer haladhatta — és haladta — meg a materialista általánosításra és világnézeti teljességre törekvő, ám a természettudományos ismeretek hiánya miatt még a dialektikai-materialista világkép lényege hézagos, a bizonyításban gyenge anaxagoraszi—démokritoszi elméleteket.

A tudományos idealizmus i.

Dia lek. A dialektika fogalma

Régi arisztokrata családban született, i. A személyes élmények felejthetetlenül beléivódtak. Mindössze egy olyan műve van, amelyben Szókratészt nem lépteti fel a Kész optikai számítógépes látás diagnosztikamesterének s az ő tanainak megrajzolásához azonban nemcsak közvetlen emlékeiből merített, hanem idősebb barátainak elbeszéléseiből és írásos forrásokból is — mindenekelőtt pedig saját fantáziájából.

Nem az volt az igazi célja, hogy dokumentumszerűen pontos képet konstruáljon a történeti Szókratészről, hanem hogy egy költői eszközökkel felmagasztosított — bár hitelesnek mondott — Szókratész ajkára adja saját gondolatait. Lehetetlen megállapítani, hogy dialógusaiban hol végződik mesterének tanítása, s hol kezdődik az övé. Nem kétséges viszont, a dialektikai-materialista világkép lényege Platónt — a személyes rajongáson kívül — a szellemi jogfolytonosság hatalmazta fel a kegyes csalásra.

  • Az értékek filozófiában való osztályozásának problémájának megoldása
  • Szemcsepp javítja a látást
  • Binokuláris és monokuláris látás
  • Evolucionizmus és materializmus A pozitivizmus közvetítésével jelentkezett a század ember- és világképét átformáló további két, egymással és a pozitivizmussal is számos rokon vonást mutató szellemi áramlat a materializmus és az evolucionizmus.

Nem sok öröme telt abban az Athénban, ahol a Mester halálát követő években élt. Rokoni és baráti kapcsolatai a levitézlett arisztokráciához fűzték. Demokráciaellenes érzelmeit gyűlöletté fokozta a Szókratész kivégzésén érzett bánat. Szülővárosában nem nyílt mód politikai ambíciói kiélésére. Dionűsziosz állt Szürakuszai élén — a demokraták a dialektikai-materialista világkép lényege is támogatott, érdemdús türannosz, aki azonban ekkoriban már önkényuralmat vezetett be.

Ez az utazás inkább tudományos, mint politikai haszonnal járt Platón számára: jelentős püthagoreus filozófusokkal és — ami ezzel egyet jelentett — matematikusokkal ismerkedett meg; a püthagoreusok túlvilágképének hatása kései műveiben is érződik. Hazatérése majdnem katasztrofálisan végződött: kalózok fogságába került, s csak a véletlen mentette meg a rabszolgasorstól.

Ezután alapította meg iskoláját Athén közvetlen közelében, az Akadémosz félistenről elnevezett ligetben. A platóni Akadémiában — amely kilenc évszázadon keresztül maradt fenn — a spekulatív tudományok hívei gyűltek össze Platón előadásainak s az általa vezetett vitáknak meghallgatására; a szofisták rögtönzött tanfolyamait immár kidolgozott programú oktatás váltotta fel.

Maga Platón az i. Diónhoz — I. Dionűsziosz filozofikus hajlamú sógorához — fűződő barátsága révén megpróbált kapcsolatot teremteni államelmélete és a valóság között, de amikor újra Szicíliába hajózott i.

Dionűsziosz udvarában. Magának az uralkodónak a barátsága s érdeklődése sem bizonyult tartósnak, és Platón harmadik útja i. Annyi életerő még maradt a megtépázott s immár a makedón előnyomulástól is fenyegetett Athénban, hogy elzárkózzék a mesterkélt és reakciós utópiák a dialektikai-materialista világkép lényege. Az Akadémia azonban a filozófia szilárd bázisú otthona lett, s Platón halála i.

a látószerv anatómiai fiziológiája látási klinikák

A Platón neve alatt megőrzött művek egyikének-másikának hitelessége ma is kérdéses. A hagyományos beosztás kilenc — egyenként négy-négy művet tartalmazó — csoportba sorolja írásait, a Szókratész védőbeszédét, a harmincnégy dialógust és a tizenhárom levélből álló — egy egységnek tekintett — levélgyűjteményt.

A dialektikai-materialista világkép lényege és a dialektikai-materialista világkép lényege időrendet nem lehet a művek között megállapítani. A közvetlen, szóbeli érvelés közkedveltsége azonban — ami Szókratész számára a bölcselkedés egyedüli formáját jelentette — jobbára még retorikus monológokra korlátozta az írásos rögzítést. Platónt viszont már nem a gyors reagálás és a közéleti szereplés vágya ösztökélte, hanem a rendszerezésre irányuló törekvés.

Ezért az akadémiai oktatás szóbeli módszere mellett a higgadtabb és céltudatosabb okfejtést elősegítő írásos formát választotta. Ezáltal egy-egy téma vagy témacsoport logikai feldolgozásán, az érvek és ellenérvek felsorakoztatásán és szembesítésén kívül a vitázók és a környezet külső-belső ábrázolására is módja nyílt. A súlyos mondanivaló egyszeriben színt és bájt nyert; a köznapi valóság sok-sok mozzanatának dramatizálása vagy elmesélése hitelesítette a témaválasztást s a vitázók egyéniségéből folyó érvelés módját.

Igaznak, mert a vitázók határozott vonalakkal vázolt személyiségét és bölcseleti állásfoglalását éppoly szigorú egységbe foglalja Platón, mint amilyen következetesen az epika és a dráma mesterei alkották meg hőseiket; és mesének, mert a múltba vetítés szubjektív-nosztalgikus módszerével egyénítheti a szereplőket — Szókratészt és barátait fiúi szeretettel ábrázolva, a szofistákról s istápolóikról viszont tendenciózus képet rajzolva.

Materializmus

Az ifjúkori dialógusok — sejthetőleg — a szókratészi tanok közvetlen hatására születtek, s már ezekben megalapozódik a legfőbb törekvés: az igazi tudás keresése, amihez a fogalmak tisztázása és rendszerezése adja meg a kulcsot. Sem az átlagemberek látszattudása — a partikularitásban megrekedő, hamis mellérendelésekkel s analógiákkal beérő vélekedés —, sem a szofisták szubjektivizmusa nem adhatott biztos tudást. Elég volt bármely közhasználatú nézet gondosabb megvizsgálása, máris kiderült, hogy Szókratész beszélgetőpartnerei önkényesen vagy találomra használják a fogalmakat, s bár azt hiszik, hogy sok mindent tudnak, legfeljebb csak saját szakmájuk fogásait ismerik, a legfontosabb dolgok értelmezésében — a bátorság, becsület, erény stb.

Szókratész senkit sem áltatott azzal — önmagát a legkevésbé —, hogy bármit is tud, csak annyiban okosabb másoknál erre vonatkoztatja Védőbeszédében a delphoi jósda szavát, amely őt nevezte a dialektikai-materialista világkép lényege a legbölcsebb embernekhogy amazok azt hiszik, tudnak valamit, ő viszont nem. Ezt a szellemi tartást és módszert elevenítik meg Platón első művei — tartalmilag is, formailag is közös jegyekkel: mellékesnek látszó problémával indítja a beszélgetést, amelyből lépésről lépésre kiviláglik, hogy Szókratész társa — vitapartnere — nagyon is fontos fogalmakat tekint maguktól értetődőnek, pedig egyáltalán nem azok; mesterének kérdve kifejtő módszerét a köznapi példákkal való illusztrálás, a gyakorlati mesterségekhez kellő tudás párhuzama, irónia és önirónia szivárványosítja.

A dolgok igazi mibenlétének kutatása a véletlenszerű és ellentmondásos képzetek mellőzését, a fogalmak tisztázását és valamiféle rendszerezését kívánja meg, ezt az igényt azonban egyelőre Szókratész sem tudja kielégíteni, s amikor sarokba szorított társa feszengve menekül a faggatás elől, megoldatlanul zárul a párbeszéd; gyorsan pergő, életszerű mimétikus helyzet- és jellemábrázolás, novellisztikus hangulat, derűs humorú a dialektikai-materialista világkép lényege jellemzi ezeket a dialógusokat.

hogyan lehet gyógyítani a rossz látást nem honos gyógymódokkal Helyreáll a látásom, ha abbahagyom a dohányzást?

Az erény taníthatósága — egyáltalán a pedagógiai optimizmus — Szókratész egész gondolkodásmódját és programját áthatotta, s ebben formálisan de csak formálisan a jó pénzért tanítóskodó szofistákkal közös nézetet vallott.

Ám hogy a tartalmi különbség mennyire szakadékos volt közöttük, azt Platón sok vonatkozásban — például a varázslatos életszerűség, külső és belső jellemzés, érvelési dinamika és egyénítés tekintetében — remek Prótagorasza tárja elénk: Szókratész előbb kétségbe vonja, hogy az erény — amint azt technikai fogások és politikai ügyeskedés művészeteként a szofisták felfogták — tanítható, de miután Prótagorasz lelkes mítoszt mesél el a jogszolgáltatás emberi specifikumáról és társadalmi jelentőségéről vitathatatlanul haladó tendenciával és gyakorlati érzékkel, de nem logikai alapon!

Szociológiaelmélet

Itt már bonyolultabb az érvelés, mint ahol még csak egy-egy konkrét erényfajta mibenlétéről folyt a beszélgetés; két hadvezért a bátorságtól Lakhészegy ifjú jóst a jámborságról Euthüphrónkét másik fiatalembert a barátságról Lüszisz kérdezgetett Szókratész.

A tendencia azonban kezdettől fogva világos: nem elégedhetünk meg a tétova vélekedéssel, aminek a hátterében mindig a fogalmak pontatlan értelmezése s alkalmazása leskelődik, nem elégíthet ki bennünket a hagyományos képzetek szajkózása sem, hanem a racionális fogalomvizsgálat, a semmiféle tekintélyelvet vagy csűrést-csavarást nem tűrő kétkedés és kritika fegyverével kell kutatnunk az igazságot. Lehet, hogy ez szembeállít bennünket a közfelfogással — éppen nem utolsósorban a vallás vagy a társadalmi morál ésszerűségének vizsgálata közben —, a felelős ember azonban nem torpanhat és nem alkudhat meg, ha a legfőbb jót tekinti az a dialektikai-materialista világkép lényege céljának.

Aki ismeri az igazságot — vagy legalábbis nem fogad el igaznak bizonyítatlan hiedelmeket —, az semmiképp nem válhat elveinek az árulójává, s aki rádöbben, hogy az igazságtalan büntetés elszenvedésénél mennyivel rosszabb az igazságtalanság elkövetése, az tántoríthatatlan híve lesz az erénynek.

Tudásnak, erénynek, boldogságnak ez a később is vallott azonossága hatja át Platón pályakezdő műveit — bár egyelőre még nem pozitív rendszerességgel, hanem a fogalmak kritikai elemzésével, a nem-tudás bevallása árán is.

A Szókratész védőbeszéde igazolta ennek az életprogramnak erkölcsi szépségét, de tragikus elvontságát is. Bármennyire nélkülözhetetlen érték is az emberiség számára a kritikai racionalitás, kritikus pillanatokban a történelem nem tűri el a történetietlen racionalizmust.

Platón metodikai, erkölcsi, hangulati, stiláris remekléssel örökítette meg a bírósági eljárást és Szókratész szubjektív — az ő ábrázolásában és hite szerint, természetesen, objektív igazságú — nagyságát. Három beszédre tagolódik a mű: az első a pontosabban vett védekezés, de úgy, hogy az egyik vádlójával Melétosszal folytatott párbeszédben példázgatva csevegő módon igazolja Szókratész a tudás nélkülözhetetlenségét a neveléshez és társadalmi hasznosságát; a másodikban — noha bűnösségének elismerésével látási mutatók enyhe ítéletre számíthatna — valósággal kicsúfolja a város kárára ítélkező bírákat; a harmadikban — immár híveihez fordulva — a halál pitvarában tesz hitet az elvhűség mellett, az őt minden bajra figyelmeztető, lelkében rejtőző istenség daimonion hallgatásával érvelve a búslakodással szemben.

Mintegy a téma időrendi folytatását kínálja a börtönben játszódó Kritón: szökést tanácsoló — jószívű, de földhöz ragadtan gondolkodó — híve ellenében, a halált is vállaló becsület igazságait fejtegeti Szókratész. A később írt Phaidón online szemészeti tesztek le a témakört, ahol a méregpoharat felhajtó Szókratész a lélek halhatatlanságának tanításával vigasztalja zokogó barátait; az ábrázolás megható szépségén kívül elvi vonatkozásokban is fontos ez az orphikus-püthagoreus elemeket is tartalmazó párbeszéd: a halhatatlan lélek visszaemlékezésének anamnészisz mind erőteljesebben variált gondolata a dialektikai-materialista világkép lényege amely a hirtelen felismerés vagy megvilágosodás a dialektikai-materialista világkép lényege együtt az ideatant készíti elő — és a túlvilági létről költött mítosz a platóni világkép fő elemei közé sorakozik.

Azokban a dialógusokban tündöklik legvonzóbban Platón ábrázolóművészete és stílusa, ahol magának a Szókratész emberi nagyságát bemutató helyzetnek van tragikus hangulata, vagy ahol a régmúlt felidézése — például Parmenidész —, bájosan hétköznapi kerettörténet s a más-más jellemű vitázók közvetlen és közvetett eszközű bemutatása — például Állam, I. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az ábrázolás bizonyos vonatkozásában — a szereplők egyénítésében — a drámairodalom klasszikusait is felülmúlta Platón.

Kis utalásokból sejthetjük, hogy az írásos hagyaték sem tárgyilag, sem eszmeileg nem meríti a dialektikai-materialista világkép lényege Platón bölcseleti életművét.

a dialektikai-materialista világkép lényege

Szóbeli tanításai bizonyára más területeket s érvelési módokat is felöleltek — meglehet, szigorúbb gondolatvezetéssel és stílusban. Dialógusai viszont azért tartoznak nemcsak a filozófiának, hanem az esztétikai igényű szépirodalomnak is a történetébe, mert örök időkre szóló példát teremtett a fogalmi gondolkodás és az érzékletes ábrázolás társítására.

Grandpierre Atilla - Ősi Magyarország. A Kárpát-medence és a Selyemút népeinek felemelkedése 2019.

Egyetlen prózaírója sem volt az ókornak — sem előbb, sem később —, aki ebben utolérhette vagy akár csak megközelítette volna. Bizonyára sok mindent tanult filozófus elődeitől és kortársaitól — nem mellékesen a szofisztika kiváló mestereitől —, sőt az életszerűség szónoklati vagy színházi megalkotóitól is. Az átélés és megelevenítés múzsai tehetségével idézi fel Szókratész életének réges-régi mozzanatait és barátainak, tanítványainak, ellenfeleinek portréit is — mint például a Lakoma résztvevőinek ábrázolásában, ahol egy majd négy évtizedes eseményről tudósít, sokkal inkább fantáziája és közvetett ismeretei, mint gyermekkori emlékei alapján: Az i.

Azzal fűszerezik a vidám mulatozást, hogy Erószról mondanak ünnepi beszédeket.

Navigációs menü

Igaz, a fogalom erkölcsi tartalmú alkalmazása már az archaikus kor irodalmában — Türtaiosznál — fellelhető, az i. Az volt ugyanis az agathóni lakoma többi szónokának a filozófiai vétsége, hogy bármilyen remek pátosszal dicsérték is Erószt, érvelésük megrekedt a mitologikus-költői vagy szakmai-retorikus módszer korlátai között, s ezáltal csupán zengzetesen méltatni, mesei eszközökkel vagy szakszerű párhuzamokkal leírni tudták a szerelem adományait s megjelenési formáit, a lényegi tartalmi, fogalmi általánosításig nem jutottak el.

S ez természetesen csak példa volt arra, hogy az empirikus indukció elégtelen a jelenségek legfőbb — mindenféle szubjektivitást, véletlent, másodlagosságot és ellentmondást kiszűrő — lényegének gondolati megragadásához. A megoldatlansággal záruló dialógusok mind, mind erre figyelmeztettek. Most érkezett el az ideje annak, hogy Platón az egész módszert megfordítsa, s pozitív rendszerré hasznosítsa a negatív tanulságokat.

Rozsnyai Ervin

Nem maga az igény az új, hiszen a társadalombölcseletnek már voltak szórványos előzményei: még csak nem is a vezetők képzésének a programja, hanem a tematikai teljesség és rendszerezés — részint a történeti vizsgálat, részint normatív következtetések céljával. És mert a politikumot az igazságosság társadalmi megvalósításaként s őrzéseként, az igazságot a dialektikai-materialista világkép lényege a helyes gondolkodás által megragadható és legfőbb kategóriának tekintette, ontológiai-ismeretelméleti rendszerré bővül az elemzés.

  • A dialektika alapelvei alapján konjugáltak: · A mozgás minden egyes formája az előzőek szintézisén alapul.
  • Marxtól napjainkig
  • Meghatározottság minőség 1.
  • Vita Hegellel és Feuerbachhal Bizonyára nem itt kell részletesen bemutatnunk Hegel és Feuerbach álláspontját, ezért a következőkben arra szorítkozunk, hogy a felfogások éles szembeállításával legalább jelzésszerűen jellemezhessük a marxi elmélet fogalmi-elméleti kiindulópontját vö.
  • Elnevezése[ szerkesztés ] Neve a latin materialis anyagi, anyagra vonatkozó szóból származik.

Nem egy racionális részletigazság tűnik fel az a dialektikai-materialista világkép lényege keletkezését vizsgáló szemcsepp, amely javítja a látásélességet, különösen a munkamegosztás szerepének s jelentőségének leírásában. Már itt jelentkezik azonban az a dialektikai-materialista világkép lényege spekulatív történetietlenség, amely az eszményi állam tagozását és funkcionáltatását idő fölöttivé s gyakorlatiatlanná merevíti.

A legjobb rend keresése közben leküzdhetetlen kötöttségek, indulatok és ábrándok munkáltak Platónban — egyfelől a mind általánosabb válságtudat, amely magából a társadalmi valóságból sarjadt, s amelyre már Arisztophanész vígjátéki utópiái sem kínálhattak megnyugtató választ, másfelől az athéni demokráciával szembeni ellenérzései s hogy a számítógép rontja a látást az illúziója, hogy egy felvilágosult uralkodó égisze alatt meg lehet valósítani a tökéletes rendet és kiegyensúlyozottságot.

Műve közepén, az V. Ebben az elképzelésben — naivitásától függetlenül — kétségkívül ott rejlik a jó szándékú igényesség, mint ahogy a közjó szempontjának vezető motívumában is. A polgárok összességét ugyanakkor rendkívül mereven s gőgösen osztályozza: a dolgozók rendjét vak engedelmességre szorítaná, s még a közbülső réteg legjobbjai számára is — ahol a vagyon- asszony- és gyermekközösség radikális érvényesítésével serkentené az összetartást — csak kivételes teljesítmény s adottságok esetén engedélyezné, hogy az állam vezetői közé emelkedjenek.

Nem mintha az egykorú társadalom már megérett volna a tulajdon- és jogviszonyok gyökeres megváltoztatására a rabszolgát Arisztotelész is beszélő szerszámnak nevezi : a platóni falanszter elvei a valóságos gyakorlatnál is antihumánusabb alternatívát kínáltak volna — legalábbis a túlnyomó többség, a parancsnokokat s kiváltságosokat eltartó dolgozók számára.

Bármennyire szép szenvedéllyel hangsúlyozta a tudományos képzés fontosságát — adottság és neveltetés hamis antitézise helyébe a kettő társítását léptetve VII. Osztályokra szabdalt s alárendeltségelvű társadalomban a közjó és az általános igazságosság érvényesüléséről álmodni: ez valóban csak olyan utópiában lehetséges, amelynek a szerzője azt tartja természetesnek és jogosnak, hogy a munkára született polgároknak a szükségletei s igényei is primitív szinten rekedjenek meg, ami tehát kizárja az elégedetlenkedés vagy lázadás lehetőségét.

A vezetőkkel szembeni igényesség — a tanulás, fegyelem, tisztességesség, társadalmi felelősségtudat — csupán filozofikus szépségtapasz az osztályegyensúly fikcióján.